A József Attila előadás, a SZÍV-NYÍL, a 2005–2006-os évadban végig műsoron lesz. Milyen érzés újból itthon játszani?
 |
2005. szeptember 24-én hazaköltöztem. Azóta megszületett ez a József Attila-előadás a Merlin Színházban, Nádasy László rendezésében, és egy kétnyelvű, francia-magyar József Attila DVD majdnem késznek mondható. Úgy érzem, hogy az előadás jól megy. Tizenötször játszottam eddig, a következő március 6-i eloadásra a Francia Gimnázium foglalt helyet 64 diák és 2 tanárnő számára. |
Talán közönségsikerről is beszélhetünk, mert akik eljönnek, azok örömmel távoznak. Ezt a portás bácsi is mondja, aki látja őket, amikor előadás után elhagyják a színházat. Meg ezt mondják a közönség soraiból azok is, akik ott maradnak velünk öten, tízen, tizenöten, fenn a Merlinben, az étteremben. Csak ülünk együtt az asztal körül, és beszélgetünk. Tehát megszületik egyfajta kohézió az előadás körül. És ez a legfontosabb. Egyetlen előadás után sem maradok egyedül, sem mint Varga Kata, sem mint József Attila.
Amikor megnéztem az előadásodat, én is azt tapasztaltam, hogy a közönség részérol szép visszajelzéseket kapsz. De hogyan fogad a szakma?
Keresem a helyemet itthon, mert szeretném, hogy újból szerepeket kapjak színházi társulatokban. Az előadásokra, bár meghívtam néhány színházrendezőt és színházigazgatót, az igazgatók és a rendezők közül nagyon kevesen jönnek el, a leveleimre is nagyon kevesen válaszolnak. Ha pedig találkozunk egy-egy munkarandevú keretében, elmondják, hogy ők „csak úgy” nem vehetnek be engem. Ahhoz például pénzt vagy jó darabot kell hoznom. Tehát valamit mindenképpen adnom kell, amitől kevesebb lesz a gondja a színházvezetésnek, ebben a kultúra számára rendkívül nehéz gazdasági helyzetben. Nehézséget semmiképpen sem okozhatok, inkább valami pluszt kell, hogy adjak. Nem tudom, hogy akik nem válaszolnak a bejelentkezésemre, ennyire elfoglaltak, vagy a gondjaik között vergődnek, vagy ennyire nem érdeklem őket? De ugyanakkor mindenki kedvesen beszél velem, tisztelettel, még szeretettel is. Mégis valami okuk van arra, hogy nem jönnek el az előadásomra. Végül úgy döntöttem, hogy ez nem keseríthet el engem. Ahelyett, hogy ott várakozzak valamelyik színház kapujában, ami nagyon sok időmbe telik, és nem biztos, hogy munka lesz belole, inkább én hozok létre előadásokat. Ha nem találok Jean-Claude Danaud Női kézimunka címu – általam lefordított – fergeteges komédiájához rendezőt, akinek a rendezésében eljátszhatom az egyik kitűnő női szerepet a háromból, akkor én fogom megrendezni ezt a darabot. Majd három jó színésznőnek adok játszási lehetoséget. Szerzek a darabhoz pénzt, szerzek színházat. A darab működni fog, és aztán eljátszhatjuk majd bárhol az országban.
Bármilyen nehéz is, pénzt kell szerezni, színházat kell szerezni, próbahelyeket kell szerezni, és persze társakat kell találni, akikre biztosan számíthatok, akik komolyan vállalják, és komolyan végig is csinálják mindazt, amit elvállalnak.
Felváltva játszod a József Attila-előadást, hol magyarul, hol franciául. Eljöttek-e az előadásra a budapesti Francia Intézet munkatársai?
Eljött a francia nagykövet, a Francia Intézet igazgatója és a kultúrattasé. A Francia Intézet munkatársai segítettek a közönségszervezésben az első pillanattól kezdve.
Pályád során sokat játszottál magyar közönség előtt és francia közönség előtt is. Szerinted miben különbözik a két közönség, ha különbözik egyáltalán? Még konkrétabban: József Attilát milyen érzés magyar közönség előtt, és milyen franciák előtt játszani? Milyen rezdülésekre érzékenyek a franciák? Mi az, ami József Attilából igazán megfogja őket? |
 |
Ez nagyon nehéz kérdés. Akár magyarul, akár franciául játszom, az abszolút figyelem csöndje kíséri az előadást. A franciák valószínűleg egy számukra új világot fedeznek fel, a magyaroknál pedig egy már adott tudáshoz viszonyított felfedezésrol van szó. Azt hiszem, hogy a franciák könnyebben tudnak nevetni, könnyebben találják meg a humort, a magyarok nagyobb része inkább a tragikusabb hangokra reagál. Én pedig azt keresem, miben áll az a harmónia, amit József Attila mindenek ellenére meg tudott teremteni. Végül is az ő sorsában az a legfontosabb, hogy sikerült harmóniát teremtenie a költészetében, míg a mindennapi életében diszharmónia volt. Talán a franciák számára fantasztikus lehet József Attila, a filozófus, aki szürrealista képekben ábrázolja verseiben az általa teremtett világot. Persze nem tudok én a franciákról és a magyarokról külön-külön beszélni, de József Attila talán tragikusabbnak tűnik, ha a magyar oldalról nézzük a dolgokat. A franciák is látják, hogy ez az ember rengeteget szenvedett, hogy szeretet-, szerelemhiányban és pénzhiányban élt. De ők talán – legalábbis, akikkel eddig beszéltem – valahogyan felül tudnak emelkedni mindezen. Például egy francia néző azt mondta, hogy döbbenetes ez az „orgueil”, ez a kevélység József Attilában, hogy hogyan tud váltakozni benne a teljes elesettség és ez az óriási gőg, ez a mindenek-fölöttiség. Időnként érezték a benne élő gyerek lázadását, a hiányt szenvedett ember kétségbeesését, de ugyanakkor a félelmetes büszkeségét is látták. Tehát egy francia szerintem könnyebben láthatja azt is – kicsit kívülről is nézve József Attilát –, hogy hol felelős ő maga is azért, amit nem ért el. Például ott volt a per a Tiszta szívvel című verse miatt. Amit eddig olvastam, aszerint szó sem volt arról, hogy minden esélyét elvesztette volna az egyetemi tanításra; ha nagyon akarta volna, lehetett volna tanár. Nem olvastam el minden dokumentumot az életéről, de az a sejtésem, hogy ő maga választotta ezt az utat. Hiszen minden ember részben maga felelős a saját útjáért, minden embernek van választási lehetősége. Ő a költészet útját választotta, és ez lett a sorsa. A mi előadásunk a Merlin Színházban egyfajta harmóniában végződik. A párizsi francia nyelvű előadásban is inkább a harmónia felé haladtunk.
A rendező, Nádasy László úgy fogalmazott: lehet, hogy Attila, miután elment, most egy kis felhő tetejérol néz minket, és miközben elszívja az utolsó cigijét, visszanéz ránk mosolyogva, hallgatva: „Mit is gondoltok Ti rólam itt ma?” Vagy lehet, hogy az a hölgy, akinek levelét a halott Attila zsebében megtalálták, az a hölgy szól Attilához az eloadásunk végén, őt hallgatja Attila: „Sírnom kell folyton, mert nem tudtalak meghallani, és mert csak emlékedben tudlak szeretni.” Most én nem azt kutatom, hogy ki a felelős Attila haláláért, hogy ki volt a hibás, hogy ki kit bántott, hogy mi volt például Illyés Gyula és mi volt Flóra szerepe mindebben. Erről is biztosan rengeteg dokumentum van. A mi előadásunkban az a fontos, hogy maga József Attila hogyan tudta kifejezni mindazt, ami vele történt, ami a világban történt, és mindazt, amit ő szeretett volna, hogy a világban történjen, vagy hogy vele történjen.
 |
És hogy visszatérjek a kérdésre, azt hiszem, eloadásunkban ez utóbbit hallgatták és értették a franciák. A magyarok pedig nagyon sokféleképpen, sokféle oldalról és sokféle szemszögbol tudják nézni József Attilát. Az iskolában olvastuk már a kommunista munkásköltőt, az antikommunista Attilát, az antifasiszta Attilát, a marxista Attilát, a freudista Attilát, az istenhívo Attilát, az Istennel vitatkozó Attilát… Reméljük, hogy a mi előadásunk alatt azt az Attilát láthatják a magyar nézők, akiben egy világ rajzolódott ki, annak minden ellentmondásosságával. |
Szeretném, ha egy kicsit együtt tudnánk értelmezni a társulatotok elnevezését. Egyrészt már a neve utal a kétnyelvűségre. De van egy megkettőződés magában a darabban is, mert néha egyazon eloadásban is keverednek a francia és a magyar szavak, vagy éppenséggel a hangod kettőződik meg azáltal, hogy magnóról hallatszik a bejátszása a különbözo szövegelemeknek. A tükör valamit visszatükröz, de a dupla tükör egy végtelen folyosó, hiszen ha szembehelyezünk két tükröt egymással, akkor abban a végtelenségig tükröződnek a dolgok. Te hogyan látod ezt?
És végül nincs is már tükörkép. Összeolvad minden, ugye?
Tehát a tükrök feloldódnak egymásban?
Látszólag úgy tunik, hogy kettősség van, de a világ valóban egyetlenegy. Úgy találkoznak össze a dolgok a világban, hogy valóban feloldódnak, eggyé válnak, annak ellenére, hogy az egyik francia, a másik meg magyar. Különbözőségekrol beszélünk, de lényegében azonosságok vannak.
Jól sejtettem ezek szerint, hogy a dupla tükör inkább az azonosságokat sokszorozza, mintsem hogy ugyanazt a dolgot mutatja meg más szemszögbol?
Igen. Ezt még sohasem fogalmaztam így meg. Eloször magyar irodalmi forrásból hoztunk létre eloadásokat. A Kettős Tükör Társulat azonban Franciaországban született, 1993-ban. Én részben ennek a keretében működtem Franciaországban. Amikor Franciaországban felkértek, hogy működjek közre színházi előadásokban, rádiójátékokban, szövegalámondásokban, fordításokban vagy gyerekszínház-rendezésekben, akkor én ezeket elvállaltam és teljesítettem. De a Kettős Tükör, az egy másik történet, mert valószínű, hogy ez a színházi társulat az én kettősségem miatt született meg. Amikor először játszottam Franciaországban színházi társulatban, Karl Valentin-szkeccseket, a rendezo, Régis Hebette, az elso előadás után azt mondta nekem, hogy „Kata, neked létre kellene hozni egy egyesületet, egy saját társulatot. Mert neked van mondanivalód, meg aztán ott a másságod, a kétnyelvűséged, és nemcsak színész lehetsz, van érzéked a rendezéshez is.” Megalapítottuk az egyesületet, és tényleg, azóta az életem egyik felét ennek a Kettős Tükör Társulatnak a munkája adja. Közben, ezzel párhuzamosan, sohasem szakadtam el Magyarországtól.
Ezt hogy csináltad?
A társulat technikailag is hasznos volt számomra. Évekig magyar irodalmi forrásból hoztunk létre előadásokat, amelyeket aztán magyarul játszhattam Magyarországon vagy magyar nyelvű közönség elűtt bárhol a világban, csakúgy, mint franciául Franciaországban és számos más országban a francia nyelvű közönség előtt. Ezeken az előadásokon zenészek, technikusok kísértek. A MALÉV több évig szponzorált minket. Évente három oda-vissza ingyen repülőjegyet kaptunk Budapest és Párizs között. Én is hazajöhettem ezekkel a jegyekkel, persze csak akkor, amikor az eloadásaimban játszottam. Így gyakorlatilag összeolvadt a magánéletem és a munkám.
Először itthon éltem harminchat évet, aztán Franciaországban majdnem tizenöt évet, most pedig újból hazaköltöztem. Valójában a Kettős Tükör Társulattal létrehozott színházi produkciók próbálták feloldani bennem e két országbeli életem ellentmondásait .
Mondanál-e egy pár szót a társulat francia tagjairól?
| Fantasztikusnál fantasztikusabb emberek dolgoztak velem az évek során, akik azért voltak vezető tagjai a szervezetnek, és azért vettek részt önkéntes alapon a társulat munkájában, hogy segítsék a franciaországi színházi terveim megvalósítását. Olyan figyelmet és szeretetet kaptam tőlük, visszaköltözésem óta is, hogy ezt sose tudom elfelejteni. Erőt adtak, hitet adtak, bíztak bennem és biztattak. Az elso öt produkció magyar nyelűu irodalmi forrásból született. |
 |
Ezek az emberek nyitottak voltak azokra a magyar muvekre, amelyekre az előadásaink épültek. Volt közöttük bankár, biztosítási ügynök, pszichológus, pszichiáter, színházi közönségszervező, vállalati vezeto, jobboldali, baloldali, de volt közöttük nyugdíjas is, aki örömmel tevékenykedett előadásainkért. Részt vettek az adminisztrációban, a közönségszervezésben, kapcsolatokat hoztak létre, fellépéseket, turnékat szerveztek. Tárgyaltak, telefonáltak. Eleinte magyarázták a törvényeket, a paragrafusokat, akkor én még nehezebben értettem a francia nyelvet. Hat év után én is belejöttem, akkor már én magyaráztam nekik, hogy mit kellene csinálni.
És kik dolgoztak, játszottak a Kettős Tükör Társulat előadásaiban?
Francia színészek (Yves-Jacques Bouin, Bernard Gabay, Marc-Henri Boisse), francia, magyar ill. svájci rendezők és segédrendezők (Rusz Mónika, Jacques Dutoit, Nádasy László, Jean-Pierre Dougnac), svájci ill. magyar dramaturgok (Jacques Dutoit, ifj. és id. Nádasy László, Pierre Székely), magyar és francia fordítók (Joelle Dufeuilly, Jean-Pierre Siméon, Zsuzsa Boizard), zenészek (Tempo Slavia, Louloudjine, Téka Együttes, Vígh András, Michel Dréano), technikusok, díszlet- és jelmeztervezők (Christine Enregle, Rátkai Erzsébet), grafikusok (Michael Gaumnitz, Ivana Gayitch). Jómagam színészként részt vettem minden produkcióban, művészeti vezetőként pedig összefogtam, irányítottam a társulatot.
Volt egy „könnyebb” évem, amikor gyerekekkel dolgoztam. Nyolc amatőr színjátszó gyerekcsoportot vezettem. Ez a munka a gyerekekkel annyi időt és energiát igényelt, hogy mást nem is nagyon tudtam elvállalni, több színészi munkát vissza kellett utasítanom. Ebben az évben új eloadást sem hozhattam létre a társulattal, nem volt sok adminisztrációs munkánk az egyesületben. Így minden hétfőn tanítottam az akkori egyesületünk elnökét énekelni meg bábozni, hogy az unokáival jobban tudjon otthon színházasdit játszani. Ez egy amolyan örömteli adok-kapok kapcsolat volt. Ők is adtak, én is adtam, cserélődtek a dolgaink, találkozgattunk, közös hullámhosszon léteztünk a „kettős tükör”-ben.
És hogyan jött az ötlet, hogy a hangodat megkettőzzed?
Ezt a hang-megkettőzést még 1984-ben ifj. Nádasy László rendező-operatőr találta ki. Én csak jártam az országot egy József Attila-összeállításommal. Miután Laci látta egy fellépésemet, azt mondta, hogy szívesen továbbfejlesztené és színpadra rendezné ezt a musort. Ennek én nagyon örültem. Aztán Laci édesapja, az idosebb Nádasy László készítette el az eloadás módosított dramaturgiáját. Ő találta ki, hogy ez legyen József Attila utolsó sétája, József Jolán könyvének alapján, melyben épp fürdetik a gyerekeket, mikor Attila kimegy sétálni, és mondja, hogy majd vacsorára visszajön. Késő este aztán kopog a bakter, és tőle tudjuk meg, hogy Attila többet nem jön vissza, elütötte egy tehervonat. Szóval a dramaturgiai alapötlet: József Attila írásaiból, verseiből, verscsíráiból, levélrészleteibol és naplójából válogatva egy fiktív gondolatsort állítottunk össze, József Attila életének utolsó óráját megidézve. A „Szív-nyíl” egy utolsó „séta”, melyben az én színpadi hangom József Attila hangja, a stúdióban közrűködésemmel készített hangbejátszások pedig József Attila belso hangjai.
Nagyon szuggesztív kép a Szív-Nyíl mint szótársítás, de mint grafikailag megjelenített kép is. Kinek az ötlete volt az eloadás címe?
Azt a József Attila-rajzot, amit az eloadás meghívóján is láthatsz, egy Vágó Mártának írt József Attila-levélben találta Nádasy László. A rajzon egy szív van, amelyet áttör egy nyíl, és József Attila jelzi, hogy ez egy szív, ez meg egy vasnyíl. Ez valóban kifejezi József Attilát. Nádasy László az eloadásnak azt a címet adta a Szkéné Színházban, hogy Szív-Vasnyíl-Isten . Több istenes vers is van az összeállításunkban. Mi szubjektívebben közelítettük meg József Attilát: nem a kommunista, nem az antikommunista, de nem is az anarchista költot akartuk láttatni, nem a különbözo politikai kategóriák felol közelítettünk hozzá. Nádasy László észrevette, hogy az általam választott versek az anyahiányról, a szerelemhiányról, Attilának az Istennel, a természettel, a világmindenséggel való kapcsolatáról szóltak. Akkoriban én is vártam valakit, akit szerettem. Sokszor nem jött, hiába vártam, és közben lapozgattam a József Attila-kötetet. Ezek az Attila-versek ragadták meg figyelmemet az én szeretethiányomban.
Mikor francia közönségnek játszottunk Yves Jacques Bouin-nel a párizsi Molière Színházban, a Költészet Házában, lerövidítettem a címet Fl è che de coeur / Szív-nyíl -ra, hogy ne bonyolítsam túlságosan, hogy a lényeget fejezzük ki vele. A franciák számára egyértelmubbnek, világosabbnak kellett lennünk. A Merlin színházban játszott francia nyelvu eloadás kicsit rövidebb, mint a magyar nyelvu. Néhány verset kihagytam a francia nyelvu eloadásból, azokat a verseket, amelyekben sokszorosan bonyolódnak József Attila belso ellentmondásai. Viszont a párizsi eloadást kibovítettem néhány érett, teljességre törekvo, monumentális verssel, mint például az Eszmélet.
Van-e más vonatkozása is még a kettozésnek, amirol eddig nem beszéltünk?
Ez tényleg érdekes, hogy hányféleképpen kettos a tükör. Amikor Franciaországban eloször beadtam a tervemet a József Attila eloadásról, akkor azt mondtam, hogy egy francia színésszel kettozném meg magamat. Végül úgy osztottuk ki egymás között Yves-Jacques Bouin-nel a férfi és a noi „szerepet” – a József Attilát felfedezo francia színész és a József Attilát megidézo magyar-francia színészno között –, hogy József Attila sorait felváltva vagy párhuzamosan mondtuk, énekeltük, magyar illetve francia nyelven. A francia színész a maga optikáján át értelmezte József Attila gondolatait, idonként konfrontálódva is velük, majd az eloadás utolsó perceiben – József Attila általam megidézett halála után –, o folytatta, idézte Attilát, már magáévá téve a József Attila-i filozófiát. Ezzel szemben az eredeti budapesti magyar eloadásban és a magyar TV-filmben a hangom megkettozésével egyszeruen József Attila külso és belso hangját szólaltattuk meg.
Hogyan segítette ennek a párizsi koncepciónak az érvényesülését a díszlet? Kellett-e rajta változtatni az eredeti budapestihez képest?
 |
A Szkéné Színházban egy vaságy volt vasrácsokkal, az MTV-filmben ugyanaz az ágy és egy kopasz, burjánzó, leveleit vesztett fa. Ehelyett a francia díszlettervezo, Christine Engregle kitalálta, hogy a színen csak három, a színészek által nyitható-csukható doboz legyen, benne fényforrással. Odaadtam Christine-nek minden franciául fellelheto József Attila-anyagot és versfordítást, azokat o mind kíváncsian végiglapozta, és a fény-árnyék játék megteremtését, annak a világos falon való játékát érezte a legfontosabb megoldandó feladatának. |
Ezt az elképzelést három dobozban elhelyezett reflektor segítségével valósította meg. A dobozokat a két színész játék közben hol kinyitotta, hol becsukta. Közben a színészek is hol fényben, hol pedig az árnyékukban éltek, azok különbözo formáiban váltakozva. A dobozokban lévo három reflektor fölé Christine három üveglemezt helyezett el, és különbözo anyagokat rakott rájuk: az egyikre fehér tüllt, a másodikra szalmaszálakat, a harmadikra pedig hajszálakat, s ezek az árnyékaikkal mindig más-más világot rajzoltak a színház fehér falára, aszerint, hogy a két színész hogyan kereste, kutatta a titkokat József Attila világában, aszerint, hogy mihez és hogyan nyúltak, mit és hogyan mozgattak. A dobozokban kutatva, gondolkozva kerestünk, s az anyagok hangokat, zörejeket is adhattak. Végül is kirajzolódott a falakon maga a természet. Ott volt a világmindenség, a fák, a levelek, a virágok, a fények és a sötétek, a csöndek meg a rezdülések, a félelmek, meg a nap és a csillagok. Ez ragadta meg a francia díszlettervezot József Attila költoi világában. A kettosség tehát ebben a megsokszorozódott tükrözodésben is muködött.
A kettozodés a francia szereplo szintjén is muködik?
A francia színésztol azt reméltem, hogy mindazokat a pozitívumokat továbbadja majd, amiket én nagyon szeretek József Attila költészetében. A 95-ben készült televíziófilmünkben többször sírtam, a versek sírtak bennem, és ahogy teltek az évek, egyre jobban idegesítettek ezek a könnyek, ha újra láttam ezt a filmet. Úgy éreztem, ha József Attila öngyilkos lett is, élnie kell, tovább kell élnie a verseiben. Azt reméltem, hogy egy francia színész-Attila majd nevetni is tud. Az o eloadásában ott lesz József Attila kamaszos, féktelen jó kedve, humora, hite és a filozófus Attila által teremtett harmónia. Hogy mindez erosebb lesz, mint a halál, annak ellenére, hogy Attila harminckét évesen meghal. Tehát azt reméltem, hogy valahogy élni fog az a pozitív ero, ami József Attilában munkált, minden problémája ellenére. Én az eloadásban végigjárom majd ezt az utolsó József Attila-sétát, aztán kitunök a térbol, és ott marad a francia színész, aki még mondja majd tovább, hogy „Vasútnál lakom. Erre sok / vonat jön-megy és el-elnézem, / hogy' szállnak fényes ablakok a lengedezo szösz-sötétben. / Így iramlanak örök éjben / kivilágított nappalok / s én állok minden fülke-fényben, / én könyökölök és hallgatok.”
És egy kozmikus térben ott maradt o, a francia szemlélodo, o, a francia gondolkodó, most már József Attila igazságainak a birtokában. És ez így jó volt. De mindehhez konfrontálódások útján jutottunk el. A francia színész maga is konfrontálódott József Attilával. Például, ha egy olyan vers volt, ahol a költo kéri a szerelmet, „Etess, nézd – éhezem. Takarj be – fázom”, akkor gyakorlatilag a francia színész is kérte a szerelmet, meg én is, a magyar-francia színészno. Ha ott van a színen két ember, és mindketto csak kéri, követeli a szerelmet, akkor valójában egyikük sem kaphatja azt meg. De ha végül mégis sikerül adnunk, akkor az egyszer vissza is jön számunkra. Biztos, hogy visszajön. Nem igaz, hogy nem. Persze, kell, hogy kapjon is az ember, mert ha folyton csak ad, akkor lemerülhet egy napon. Én például azt tanultam a franciaországi eloadásunkból, hogy akkor biztosan kapunk majd egy napon, ha elobb adni is megtanulunk.
Milyen személyes tapasztalatokat tudnál ehhez még hozzáfuzni?
Megtanultam, hogy néha követelnünk is kell, hogy többet kaphassunk. Ki kell merni mondani, hogy járjon nekünk valóban az, ami jár. Nem szabad szerteszórni magunkat, minden igényesség nélkül. Ha adunk valamit, akkor érdemlünk is valamit. Sokszor a nagyobb fizetést is követelnünk kell. Mindig mondták nekem Franciaországban, hogy „Te túl szerény vagy. Ne legyél ilyen szerény!” Lehet, hogy a franciák szemében József Attila túlságosan büszke és konok volt. De ugyanakkor a franciák tanították meg nekem, hogy pozitív értelemben igenis legyek büszke önmagamra, és legyek igényes önmagammal szemben. És járjon nekem, ami nekem jár. Mert aki például elfogadja, hogy ingyen dolgozik, azt mindig meg fogják találni azok, akik ingyen munkát akarnak. Én szívesen dolgozom ingyen, ha megengedhetem magamnak. Például játszottam Ukrajnában. Öt szomszéd faluból jöttek, kucsmában és kabátban, hidegben nézték az eloadásomat, fiatalok és öregek együtt. Telt ház volt a kultúrházban. Aztán a bevételt, amit aznap kaptam, otthagytam a szervezoknek, segítségként egy ukrajnai nyári gyerektábor létrehozására. Akkor én ezt megtehettem, mert közben kaptam a havi fizetésemet a debreceni Csokonai Színháztól. De Franciaországban nem mindig tehettem meg ugyanezt, nem játszhattam surun ingyen. Most, Magyarországon is csak ritkán kerülhet erre sor.
Milyen más viszonylatokra érted még ezt a kettozodést?
A társadalmi kérdésekre, a szociális kérdésekre. A kenyérhiány, a pénzhiány, a jó szó hiánya vonatkozásában. Mindaz, ami József Attilában megszólal, pontosan értheto Franciaországban is. Ma Magyarországon és Franciaországban, a sok különbözoség ellenére, a magyar rendszerváltás óta mégiscsak hasonló társadalmakban élünk. Franciaországban fejlett kapitalizmus van, Magyarországon vadkapitalizmus van, de a bennük megfogalmazódott életérzések sok tekintetben rímelnek József Attila verseire. A falak leomlanak, és végül ugyanazokról a problémákról beszélünk, de József Attila szavaival. A francia nézok visszaigazolják, hogy nagyon is megértik József Attilát.
És a határok tényleg leomlanak. Ma már hasonló világban élünk, nem lehet letagadni. Egy rendszer megdolt, egy másik épül, vagy nem épül, de ez már politika. És amit mondtál, hogy végül a tükörben a világok összeérnek, ez teljesen igaz. Még abban a vonatkozásban is, hogy József Attila a kommunista párt tagja volt, aztán vitatkozott a párttal, és végül kilépett belole. Ezt rengeteg francia is megélte. Amikor a Gulágról, a táborokról, a személyi kultuszról hallottak, rengeteg francia kilépett a francia kommunista pártból. Persze rengeteg francia van, aki nem csak arról tud, hogy a Gulág meg a személyi kultusz létezett, hanem azt is tudja, hogy milyen volt a mi új gazdasági mechanizmusunk 68-tól, vagy azt is, hogy hogyan muködtünk a 80-as években. Vagy azt, hogy mi volt a különbség a szocialista rendszerek között Magyarországon, Csehországban, Bulgáriában. Tudja, hogy Magyarországon létezett kollektív tulajdon, szövetkezeti és magántulajdon; hogy miben volt más a kommunista rendszer egy orosz és egy magyar számára, de akár azt is, hogy mi volt a különbség egy orosz és egy grúz számára. De ez már más téma.
Visszakanyarodva József Attila és a franciák viszonyára: a franciákat természetesen nagyon sok minden érdekelheti a költovel kapcsolatban – József Attila viszonya a kommunizmushoz, a fasizmushoz, a munkanélküliséghez, a pszichoanalízishez.
Befejezésképpen azt szeretném kérdezni, hogy mi motivált téged abban, hogy Franciaországba menj? Miért éppen Franciaországot választottad?
Amikor a gimnáziumban második nyelvet lehetett választani, akkor a francia nyelvet választottam az orosz mellé. Hogy miért, azt nem tudom. Persze biztosan van magyarázata. Most, amikor hazaköltöztem Franciaországból, és rendezgettem a holmimat, egy dobozban megtaláltam azokat a régi francia rajzokat, faliképeket, amelyek között például egy francia kisfiú is van, rendorruhában. Ismerted ezt a sorozatot? Ezek szerint nekem már gyerekkoromban is francia rajzok voltak a szobám falán. Aztán az egyik kedves barátomtól kaptam egy képet, egy Eiffel-tornyos rézkarcot, amelynek a hátoldalára a jövomrol írt nekem szép szavakat. A legnagyobb magyarországi szerelmem, akivel együtt éltünk, elutazott Franciaországba, és hozott nekem ajándékba valami apróságot: egy Jean-Louis Barrault fotót meg egy Sarah Bernhardt fotót, és ezeket aztán nagy becsben oriztem a vitrinemben. Majd a Közgázon folytattam a franciát. Ott egy kituno franciatanárnonk volt, aki nem könyvbol tanított, hanem bejött, és beszélt arról, hogy a jogosítványával mi a gond, hogy min veszett össze éppen a férjével, mit olvasott az újságban, vagy épp az aktuális politikai és gazdasági helyzetet elemezte. Cikáztak a gondolatai, a mindennapjainkat élte, franciául. A francia nyelvtant úgy tanította, hogy aki hibázott, az pénzt fizetett be, és amikor elég pénz gyult össze, akkor elmentünk a Kárpátiába, vagy valamelyik kávéházba, és ott leittuk, leettük az összegyult pénzösszeget az egész franciás csoporttal együtt. A francia tanárnonk tizennégy éves koráig Franciaországban élt, és valami hihetetlen pozitív energiát adott át nekünk. Azt még nem említettem, hogy a Közgázra azért jártam, mert a papám nem akarta, hogy színészno legyek. Szóval elvégeztem a Közgázt, aztán külkeres, majd nemzetközis lettem. Végül is a nyelvek, majd a kultúra irányába mentem, így sikerült, hogy a nemzetközi kapcsolatok szakágazaton az orosz-magyar filmkapcsolatokról írtam a diplomamunkámat, és francia felsofokú nyelvvizsgát tettem. Utána a Színmuvészeti Foiskolára mentem, azt elvégeztem, majd tíz évig színészno voltam itthon. De aztán azt gondoltam, hogy ha már ennyit tanultam franciául, akkor egyszer meg kellene néznem, úgy igazán, Párizst. Több évig tartó rendszeres pályázás után végre megkaptam egy három hónapos párizsi ösztöndíjat. De én soha nem akartam Franciaországban élni, soha nem akartam elhagyni Magyarországot.
Három hónapig lehettem az ösztöndíjammal Párizsban, ott azonban már az elso napokban találkoztam azzal a férfival, aki késobb a férjem lett. Körülbelül hatéves történetünk volt, utána elváltunk. O grafikus volt, de számítógéppel, palette graphique –on dolgozott, elektromos ceruzával rajzolt, a képernyon születtek meg a rajzai. Nem vállalta, hogy teljesen elölrol kezdjen mindent Magyarországon. Mindenesetre kevésbé volt kíváncsi Magyarországra, mint én Franciaországra, valószínuleg ez is az igazság része.
Harminchat évesen, felnott fejjel újra tanultam járni és beszélni, mint egy kisgyerek. Persze a rendszerváltás után itthon is mindenki újra tanult járni, csak én hirtelen kerültem bele egy kész helyzetbe, amit meg kellett oldanom. És most mégis hazajöttem, hogy itthon oldjam meg, és itthon adjam mindazt, amit csak tudok.
Most éppen egy francia sanzon- és vers-estre készülök. |